Apolkablogja

Zsolnán születtem, apám, Trnowszky György szegény orvos volt. Anyámat nem nagyon ismertem, elhagyott minket még kiskoromban, majd nemsokára meg is halt. Pedig azt hiszem, szerettem, jó emlékeim vannak róla. De az igazi baj ezután jött: tizenegy éves koromban édesapám is meghalt. Temetése máig erősen él az emlékezetemben. Amikor mentem kifele a tömeggel a temetőből –azt se tudtam hova megyek, nem láttam semmit, csak mentem amerre sodortak– hirtelen kézen fogott egy ember. Ma már tudom, hogy apám valamelyik bátyja volt, de azt nem tudom megmondani, hogy melyikük. Ugyanis hárman voltak testvérek, de egyikük sem szerette a másikat. A két idősebb, Gáspár és Péter, Zsolna leggazdagabbjai voltak, és folyamatosan egymással vetélkedtek. Egy közös volt bennük, az, hogy lenézték szegény apámat, aki meg érthetően haragudott rájuk. De ezt is csak utólag ismertem föl, már valamivel érettebb fejjel. Akkor csak annyit tudtam, hogy két idegen rángat, és egymással üvöltözik. Bevallom (talán nem is szégyen), hogy kegyetlenül sírtam. Nem értettem mi történik. Utána boldogult édesanyám egyik rokonához, Klivényi Józsefhez kerültem, aki a város írnoka volt. Hogy hogyan, azt nem tudom, elég annyi, hogy nagyon rosszul éltem ott. Ütöttek, szidtak, rongyokban járattak. De akkor ez nem tűnt annyira borzasztónak. Ez volt a természetes, és minden, ami picit is jobb volt, idegennek, valószerűtlennek tűnt. Így telt el két év. A változást az hozta ebbe az egyhangú nyomorúságba, amikor egy nap valaki oldalba bökött az utcán: „Ott megy a bácsikád Apolka! Csókolj neki kezet!” Amikor odamentem valami halványan felrémlett Klivényi néni meséiről, amik a gazdag, de gonosz rokonokról szóltak, meg a temetés napjáról. Kaptam mézeskalácsot, de alig ehettem belőle, mert Klivényiék megették a nagyját Onnantól kezdve szinte minden nap történt valami. Hol ruhát kaptam, hol ékszert. Ezeknek a többségét persze vagy a néni, vagy a bácsi eltüntették. Ami kellett neki azt Klivényiné elvette, a többit pedig az ura elitta. De mégis jobban ment a sorom. Kaptam szappant, mindig szépen felöltöztetettek, megfésültek, és megdicsérték, hogy milyen szép vagyok. Mondta is valamelyikük, hogy régen egy festő erre járt, és lefestett egy képére, amin én voltam a gyermek Mária. Miloszlávval egyszer megpróbáltunk utánanézni, hogy igaz-e ez a képhistória, de nem sikerült. Valószínűleg csak legenda, de annak legalább szép.