Újra a két testvér versengésének eszköze lettem. A felváltva érkező adományok után egyszercsak értem jött a Péter nagybácsi és magával vitt. Kiderült ugyanis, hogy az lett a megállapodás, hogy fél évet az egyiknél, fél évet a másiknál lakom. Itt nagy kényelemben éltem. Valamennyire szórakoztatott is a gondolat, hogy most igazán kiélvezhetem azt, hogy ezek gyűlölik egymást. Tizennégy-tizenöt éves voltam már ekkor, láttam, mi történik körülöttem. De hamar megutáltam az egészet. Sehol nem volt otthonom, semmi állandó nem volt az életemben. Értelmetlen dolgok vettek körül, a tanítók a két helyen egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgokat oktattak. De hát próbáltam magamat jól érezni. Nem volt más választásom. A változás most is két év után jött el. Gáspárnak volt egy fia, Miloszlávnak hívták. Nem szeretném részletezni, hogy hogyan, de szép lassan egymásba szerettünk. A félév lejártakor (ez volt talán a hatodik ilyen váltás), amikor el kellett volna mennem és jöttek értem a szolgálóim Péter bácsitól, én sírva fakadtam, Miloszláv pedig elmondta az apjának, hogy el akar venni engem feleségül. Jó nagy szamárság volt. Gáspár bácsi végleg kidobott, ráadásul kiderült, hogy Péter álruhában, angol komornyiknak öltözve végig hallgatta a jelenetet és azt, amit Miloszlávval magyarul beszéltünk, úgyhogy nála sem volt maradásom. Klivényiékhez mentem, hátha ők befogadnak. És közben arra gondoltam, hogyha ők nem is, a Vág majd biztosan. Szörnyű nap volt, de a végére mégis fedél volt a fejem felett, az írnok visszafogadott. Itt rabságban éreztem magamat, pedig úgy-ahogy, de Miloszlávval is tudtam tartani a kapcsolatot. Ennek a szakasznak Klivényiné halálával lett vége. Már régóta betegeskedett szegény, amikor az írnok elrángatott egy színházba, hogy megismertessen valami Behenczy Pál báróval. Rossz volt a lelkiismeretem, mert tudtam, hogy Zsuzsanna nagyon rosszul van. Aznap este meg is halt. És ez a gazember Klivényi nem átallott szinte abban a pillanatban (Még haza se értünk!) megkérni a kezemet. Én erre kitéptem a karomat a kezéből, és elrohantam. Magam sem tudom hogyan, de a Vág partjára értem. Sírtam. Az írnok (ilyenkor még a nevét is fáj leírni) árunak nézett, el akart adni annak a Behenczynek. Emiatt Miloszlávval is összekapott, úgyhogy abban is biztos lehettem, hogy ha maradok, őt se láthatom többet. Nem volt otthonom, a két nagybácsi kitagadott, visszamenni meg nem akartam. Bele akartam ugrani a folyóba, de nem mertem. Végül elájultam.
Valami városházi ember talált meg. Amikor felocsúdtam, becipelt a polgármester szobájába, ahol elaludtam. Aztán ott éltem pár napig. Közben állítólag megpróbáltak nekem helyet keresni, olyan családot, ahol befogadnának, de erről nem sokat tudok. A következő esemény viszont nagyon fontos. Behívtak egy terembe, ahol ott ült pár ember. A polgármester (nem emlékszem a nevére) valamit magyarázott egy várúrról, meg Besztercéről, meg hogy most én valami haditúsz leszek. Akkor semmit nem értettem belőle. Aztán adtak szép ruhát, értem jött négy-öt díszesen felöltözött úr, és elindultunk. Az egész borzalmasan ijesztő volt. Megálltunk egy fegyverbe öltözött csapat előtt, aminek az élén egy lovon ülő, ósdi páncélokba burkolt ember állt. Azok akik kísértek beszédet mondtak, majd odajött hozzám a páncélos. Remegtem a félelemtől, nem tudtam, hogy mi lesz velem. Tudtam, hogy tudnom kéne, mert elmondták, de mégse értettem. A csapat elvitt egy várba (ez volt Nedec várta) ahol hirtelen minden körülöttem forgott. Kaptam szobát, hoztak ennivalót, virágot, és ami majd nagyon fontos lesz: egy nagy, üres füzetet. Még mindig féltem, de már nem annyira, mint amikor elindultunk Zsolnáról.
