Apolkablogja

 (Itt most kihagytam vagy 4 naplóbejegyzést. Az utókornak nem izgalmasak.)

Már két hónapja vagyok itt. Minden jó lenne, csak Miloszláv hiányzik nagyon. Tudom, folyton erről írok, de hát ez az igazság. Pongrácz elhatározta, hogy taníttatni fog. Pruzsinszky úr szerint, aki itt él a várban már régóta, amióta én megjöttem a várúr sokkal nyugodtabb, és nem akar folyton harcolni, inkább a gazdasággal foglalkozik.

Azt hittem, sokkal bőbeszédűbb leszek ebben a naplóban. De most nincs rá akkora szükségem. Azért folytatom.

Ez a Pongrácz István összeszedett nekem mindenféle ruhát, szabót hozatott, és fiatal lánykákat „udvarhölgynek”. A lánykák nagyon kedvesek, jókat játszunk, a ruhák is szépek és az egész valahogy sokkal kellemesebb, mint amikor a két nagybácsimnál kényeztettek. Itt valahogy őszintébb minden, bár még mindig nem pontosan értem miért vagyok itt. De ha ilyen kedvesek, nagy baj nem lehet belőle. Csak Miloszláv hiányzik már nagyon!

 Sok minden történt tegnap, mindjárt leírom, csak előbb még leírok pár alapvető dolgot. A nedeci vár szép helyen van, és maga a vár se csúnya. Több szobám van, és szabadon járkálhatok mindenhova. Van kápolna, több helyen kis oltár, szép bútorok, és friss virágok vannak mindenütt. A falakat ősi pajzsok, képek díszítik, és a vár hangulata sem éppen modern. Ez az elődökkel való foglalkozás valami mániája lehet a várúrnak, akit Pongrácz Istvánnak hívnak. Komoly ember, és velem nagyon kedves, akárcsak a várban lakó többi ember. Amikor felébredtem (majdnem estig aludtam) odalépett hozzám. Megkérdezte, hogy jól érzem-e magamat, és nem hiányzik-e valami. Persze mondtam, hogy minden jó, csak még nem szoktam meg a helyet. De közben Miloszlávra gondoltam. Ki tudja, mikor látom legközelebb. Lehet, hogy nem is keres. Nagyon magányos vagyok így. Mert bár most legalább van biztos ételem, ágyam, megvan mindenem, nem dolgoztatnak, és figyelnek rám, még mindig nincs igazából senkim. 

Úgy döntöttem, naplóírásba kezdek, mert nincs itt senki, akivel megoszthatnám a gondjaimat, de nekem szükségem van valakire, hogy picit megnyugodjak ezen az új helyen, ahol úgy tűnik sokáig maradok. És ha már „valaki” nincs, akkor legalább „valami” legyen. Ez lesz ez a füzet.

Trnsowszky Apollónia 

Újra a két testvér versengésének eszköze lettem. A felváltva érkező adományok után egyszercsak értem jött a Péter nagybácsi és magával vitt. Kiderült ugyanis, hogy az lett a megállapodás, hogy fél évet az egyiknél, fél évet a másiknál lakom. Itt nagy kényelemben éltem. Valamennyire szórakoztatott is a gondolat, hogy most igazán kiélvezhetem azt, hogy ezek gyűlölik egymást. Tizennégy-tizenöt éves voltam már ekkor, láttam, mi történik körülöttem. De hamar megutáltam az egészet. Sehol nem volt otthonom, semmi állandó nem volt az életemben. Értelmetlen dolgok vettek körül, a tanítók a két helyen egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgokat oktattak. De hát próbáltam magamat jól érezni. Nem volt más választásom. A változás most is két év után jött el. Gáspárnak volt egy fia, Miloszlávnak hívták. Nem szeretném részletezni, hogy hogyan, de szép lassan egymásba szerettünk. A félév lejártakor (ez volt talán a hatodik ilyen váltás), amikor el kellett volna mennem és jöttek értem a szolgálóim Péter bácsitól, én sírva fakadtam, Miloszláv pedig elmondta az apjának, hogy el akar venni engem feleségül. Jó nagy szamárság volt. Gáspár bácsi végleg kidobott, ráadásul kiderült, hogy Péter álruhában, angol komornyiknak öltözve végig hallgatta a jelenetet és azt, amit Miloszlávval magyarul beszéltünk, úgyhogy nála sem volt maradásom. Klivényiékhez mentem, hátha ők befogadnak. És közben arra gondoltam, hogyha ők nem is, a Vág majd biztosan. Szörnyű nap volt, de a végére mégis fedél volt a fejem felett, az írnok visszafogadott. Itt rabságban éreztem magamat, pedig úgy-ahogy, de Miloszlávval is tudtam tartani a kapcsolatot. Ennek a szakasznak Klivényiné halálával lett vége. Már régóta betegeskedett szegény, amikor az írnok elrángatott egy színházba, hogy megismertessen valami Behenczy Pál báróval. Rossz volt a lelkiismeretem, mert tudtam, hogy Zsuzsanna nagyon rosszul van. Aznap este meg is halt. És ez a gazember Klivényi nem átallott szinte abban a pillanatban (Még haza se értünk!) megkérni a kezemet. Én erre kitéptem a karomat a kezéből, és elrohantam. Magam sem tudom hogyan, de a Vág partjára értem. Sírtam. Az írnok (ilyenkor még a nevét is fáj leírni) árunak nézett, el akart adni annak a Behenczynek. Emiatt Miloszlávval is összekapott, úgyhogy abban is biztos lehettem, hogy ha maradok, őt se láthatom többet. Nem volt otthonom, a két nagybácsi kitagadott, visszamenni meg nem akartam. Bele akartam ugrani a folyóba, de nem mertem. Végül elájultam.

Valami városházi ember talált meg. Amikor felocsúdtam, becipelt a polgármester szobájába, ahol elaludtam. Aztán ott éltem pár napig. Közben állítólag megpróbáltak nekem helyet keresni, olyan családot, ahol befogadnának, de erről nem sokat tudok. A következő esemény viszont nagyon fontos. Behívtak egy terembe, ahol ott ült pár ember. A polgármester (nem emlékszem a nevére) valamit magyarázott egy várúrról, meg Besztercéről, meg hogy most én valami haditúsz leszek. Akkor semmit nem értettem belőle. Aztán adtak szép ruhát, értem jött négy-öt díszesen felöltözött úr, és elindultunk. Az egész borzalmasan ijesztő volt. Megálltunk egy fegyverbe öltözött csapat előtt, aminek az élén egy lovon ülő, ósdi páncélokba burkolt ember állt. Azok akik kísértek beszédet mondtak, majd odajött hozzám a páncélos. Remegtem a félelemtől, nem tudtam, hogy mi lesz velem. Tudtam, hogy tudnom kéne, mert elmondták, de mégse értettem. A csapat elvitt egy várba (ez volt Nedec várta) ahol hirtelen minden körülöttem forgott. Kaptam szobát, hoztak ennivalót, virágot, és ami majd nagyon fontos lesz: egy nagy, üres füzetet. Még mindig féltem, de már nem annyira, mint amikor elindultunk Zsolnáról. 

Zsolnán születtem, apám, Trnowszky György szegény orvos volt. Anyámat nem nagyon ismertem, elhagyott minket még kiskoromban, majd nemsokára meg is halt. Pedig azt hiszem, szerettem, jó emlékeim vannak róla. De az igazi baj ezután jött: tizenegy éves koromban édesapám is meghalt. Temetése máig erősen él az emlékezetemben. Amikor mentem kifele a tömeggel a temetőből –azt se tudtam hova megyek, nem láttam semmit, csak mentem amerre sodortak– hirtelen kézen fogott egy ember. Ma már tudom, hogy apám valamelyik bátyja volt, de azt nem tudom megmondani, hogy melyikük. Ugyanis hárman voltak testvérek, de egyikük sem szerette a másikat. A két idősebb, Gáspár és Péter, Zsolna leggazdagabbjai voltak, és folyamatosan egymással vetélkedtek. Egy közös volt bennük, az, hogy lenézték szegény apámat, aki meg érthetően haragudott rájuk. De ezt is csak utólag ismertem föl, már valamivel érettebb fejjel. Akkor csak annyit tudtam, hogy két idegen rángat, és egymással üvöltözik. Bevallom (talán nem is szégyen), hogy kegyetlenül sírtam. Nem értettem mi történik. Utána boldogult édesanyám egyik rokonához, Klivényi Józsefhez kerültem, aki a város írnoka volt. Hogy hogyan, azt nem tudom, elég annyi, hogy nagyon rosszul éltem ott. Ütöttek, szidtak, rongyokban járattak. De akkor ez nem tűnt annyira borzasztónak. Ez volt a természetes, és minden, ami picit is jobb volt, idegennek, valószerűtlennek tűnt. Így telt el két év. A változást az hozta ebbe az egyhangú nyomorúságba, amikor egy nap valaki oldalba bökött az utcán: „Ott megy a bácsikád Apolka! Csókolj neki kezet!” Amikor odamentem valami halványan felrémlett Klivényi néni meséiről, amik a gazdag, de gonosz rokonokról szóltak, meg a temetés napjáról. Kaptam mézeskalácsot, de alig ehettem belőle, mert Klivényiék megették a nagyját Onnantól kezdve szinte minden nap történt valami. Hol ruhát kaptam, hol ékszert. Ezeknek a többségét persze vagy a néni, vagy a bácsi eltüntették. Ami kellett neki azt Klivényiné elvette, a többit pedig az ura elitta. De mégis jobban ment a sorom. Kaptam szappant, mindig szépen felöltöztetettek, megfésültek, és megdicsérték, hogy milyen szép vagyok. Mondta is valamelyikük, hogy régen egy festő erre járt, és lefestett egy képére, amin én voltam a gyermek Mária. Miloszlávval egyszer megpróbáltunk utánanézni, hogy igaz-e ez a képhistória, de nem sikerült. Valószínűleg csak legenda, de annak legalább szép. 

Trnowszky Apollónia vagyok, jelenleg Trencsén városában élek férjemmel Tarnóczy Emillel. Én fogom írni ezt a blogot. Pontosabban már megírtam, készen van, csak szépen át kell másolni mindent a fiókomban hosszú évek óta értelmetlenül porosodó naplómból. Ez napló tartalmazza eddigi kalandos életemet attól kezdve, hogy egy hóbortos, de jó lelkű várúr, Pongrácz István nedeci várába kerültem, egészen addig, amíg össze nem házasodtam Miloszlávval.

A napló izgalmas lesz, ezt megígérhetem, de hosszú idő amíg feltöltöm. Csak most ismerkedem az internettel, és a napló szövegét is meg kell szerkeszteni. Vannak benne ugyanis mai szemmel nézve unalmas részek, és olyan magántermészetű dolgok, melyeket nem szívesen tárnék az internet nyilvánossága elé.